 Exkluzív interjú a madeirai Cristiano Ronaldoval.
- Milyen érzés Cristiano Ronaldonak lenni?
Jó. Azt viszont nem tudom, milyen érzés másnak lenni. Hogy jobb-e vagy rosszabb? De a kérdés nyilván arra vonatkozott, hogy hogyan érzem magam a bőrömben. Nincsen okom a panaszra. Eddig meseszerűen alakult az életem.
- Nehéz elviselni a népszerűséget? A Sporting Portugália három nagy klubjának egyike, de azért a Manchester United nyilvánvalóan még ennél is komolyabb nagyságrend.
Egyelőre a népszerűségnek csak a jó oldalát tapasztaltam. Legalábbis többnyire. Tetszik. Eleinte kicsit furcsa volt, hogy dalokat énekelnek rólam, s ezeknek a nagy részét nem is értem. De utána lefordítottam őket. Úgy érzem, Manchesterben megkedveltek a szurkolók, rengeteg levelet kapok, azt hiszem elsősorban a fiatalaktól. Ám azt meg kell mondjam, nagyon megtisztelő az itteni szeretet, de szinte semmi ahhoz képest, ami Madeirán körülvesz.
- Mikor tudsz hazamenni?
Sajnos, évente egyszer, legfeljebb kétszer. Az angol bajnokságban nincs hosszabb szünet, ha meg a válogatott miatt Portugáliába mehetek, leginkább Lisszabonig jutok. Ezért is nagy szerencse, hogy anyám és az egyik nővérem a családjával velem lakik Manchesterben.
- Az Európa-bajnokság után azért jártál Madeirán, nem?
Igen. Csodálatos volt. Szerintem a világ legjobb helye. Fantasztikus a tenger, s szinte mindig jó idő van. Az emberek kedvesek, most meg különösen kitüntető szerettek voltak irántam.
- Kedvenc lettél. De neked srácként voltak-e kedvenceid?
Körülbelül tíz-tizenegy éves koromban a barátaim Kluivertnek becéztek. Kluivert akkoriban robbant be, s én nagyon szerettem a játékát. Fiatal volt, rugdosta a gólokat, s ez nagyon tetszett. De lenyűgözve néztem Diego Maradonát is. Sajnos, személyesen sohasem tudtam találkozni vele, pedig nagyon jó lett volna. Olyan, mint egy bűvész: hiába nézed közelről, mit csinál a labdával, még ha rá is jössz, hogy hogyan csinálja, nem tudod utánozni. A portugál játékosok közül Luis Figot csodáltam leginkább. Legszebb álmaimban sem mertem remélni, hogy egyszer majd úgy emlegetnek, mint az ő lehetséges utódját a válogatottban. Hozzáteszem: az élet néha szebb, mint a legszebb álom: az idén többször is megadatott, hogy Luisszal együtt játsszunk a válogatottban.
- Büszkék rád a madeiraiak?
Nem könnyű erre személyesen válaszolni. Úgy éreztem, minden srác szeretne velem találkozni. Az Európa-bajnokság nagyon erős érzelmeket váltott ki az emberekből, akik büszkék voltak arra, hogy madeirai is a csapatban van.
- Ha ennyire büszkék arra, hogy egy madeirai a portugál válogatott tagja, miért hallani gyakran arról, hogy a sziget szeretne elszakadni az anyaországtól?
Ez politika, az meg engem nem érdekel.
- Ritka egyébként, hogy egy madeirai bekerüljön a legjobbak közé?
Az olimpiai válogatottban volt még egy fiú rajtam kívül, s akad még egy srác az élvonalban. De rajtunk kívül nem játszik más a válogatottban, vagy anyaországbeli élvonalbeli csapatban.
- Kiket szoktál végiglátogatni, amikor nagy ritkán hazamész a szigetre?
Mindenhová szívesen megyek, de elsősorban természetesen a családomat látogatom meg, beleértve a keresztapámat, akinek nagyon sokat köszönhetek. De igyekszem mindenkivel találkozni, akinek hálás lehetek. Az Európa-bajnokság után például felkerestem az egykori tanítónőmet, vagy például az Adorinha elnökét is. Mindannyiuknak nagy köszönettel tartozom ezért, hogy idáig eljuthattam.
- Mit szoktál legtöbbször enni, ha végre hazajötsz?
Bacalhau a brazt, azaz tőkehalat krumplival és tojásránottával. Italból egy madeirai gyümölcslé, a Santal a kedvencem.
- Érdekelt valaha valami olyan mélyen, mint a futball?
A mi családunkban a legtöbb férfi futballozott. Különböző szinteken bár, de játszottak. Nekem a labda volt az első játékszerem, s mióta csak megtanultam járni, rugdostam. Elég hamar kiderült, hogy van érzékem hozzá. Az Adorinhában apám volt egyrészt a gyúró, de amolyan mindenesféle is. Így aztán már azelőtt gyakran elvitt a pályára, hogy leigazoltak.
- Mindennapi lételmed a futball?
Azt hiszem, ez a jó kifejezés. Nekem éppen olyan természetes, hogy mindennap rúgom a labdát, mint a levegővétel.
- Akik ismerik az életed, azt mondják, két igazán nehéz periódus volt benne. Az egyik, amikor tizenkét évesen Lisszabonban hirtelen felnőtté kellett válnod, a másik pedig, amikor Manchesterbe kerültél. Te hogyan gondolsz vissza például az első sportingos hónapokra?
Tényleg, nem volt könnyű! Kisfiú voltam még, aki elszakadt a családjától, s elutazott az ismeretlenbe. A pályán nem voltak gondjaim, ott el tudtam fogadtatni magam. De nem akadtak igazi barátaim, a többiek gyakran csúfoltak amiatt, hogy erős madeirai tájszólással beszélek. Vad konokság és dac szorult belém. A Sporting akadémiájának a vezetői egy időben attól tartottak, hogy kezelhetetlenné válok, hogy rossz útra tévedek. Volt akkoriban ilyesmire példa a kölyökjátékosok között. Ezért aztán megkérték az édesanyámat, hogy költözzön Lisszabonba, tulajdonképpen, hogy vigyázzon rám. Lehet, hogy máskor, más helyzetben egy kamasz fiú dacossá válna ettől, hogy úgy érezné, ő már eléggé felnőtt az önállósághoz. Nekem viszont nagyon hiányoztak az otthoniak, a családom, boldog voltam, hogy anya velem lesz.
- Manchesterbe már hét évvel idősebben érkeztél. Ott könnyebben ment a beilleszkedés?
Összességében igen. Itt azonban szembe kellett néznem egy olyan problémával, ami Lisszabonban ismeretlen volt: a nyelvtudás hiányával. Az első pillanattól kezdve szorgalmasan tanultam angolul, de időbe telt, ameddig gond nélkül beszélni tudtam az angol játékostársakkal. Szerencsére akadtak, akik spanyolul vagy portugálul tudtak, először velük barátkoztam össze. A brazil Klébersonnal, az uruguayi Diego Forlánnal és az éveken át az Atletico Madridban szerepelt, dél-afrikai Quinton Fortune-nel töltöttem a legtöbb időt eleinte.
- Egyszer panaszkodtál arra, hogy a népszerűségnek vannak árnyoldalai is. Hogyan „viselted el” az angol bulvársajtót?
Nem értettem, hogy miért írnak olyat, amit tudnak, hogy nem igaz, csak azért, mert jól hangzik. Portugáliában a bulvársajtó sokkal szelídebb. Kitaláltak mindenféle hangzatos történetet arról, hogy milyen kapcsolatban vagyok Jordana Jardellel. Jordana, aki egyénként modell, s tényleg nagyon csinos, régi ismerősöm. Még akkor találkoztunk először, amikor a bátyja, Mario a Sportingban a csapattársam volt. Azt is furcsállottam, hogy egy másik lap idézett egy madeirai tanárt, aki azt mondta, hogy a társait heccelő, balhékba belevivő fiú voltam. Túl azon, hogy nem igaz, nem ismerik a madeirai lelket. Nálunk nem szokás egy földiről rosszat mondani idegeneknek.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Exkluzív interjú a madeirai Cristiano Ronaldoval.
